Klaus Fischer lábtörése után hívták meg…

- Emlékszem, amikor meghívót kaptam Jupp Derwalltól: Ez volt pályafutásom fénypontja. Bekerülhettem volna a keretbe, de valószínűleg nem játszhattam volna. Még az Európa-bajnokság előtt volt egy mérkőzés Hanoverben, a franciák ellen, ezen nem játszottam, szóval minden igazán gyorsan alakult a végén. Mindig későn érő típus voltam. 23 évesen játszottam először a Bundesligában, és 28 éves voltam, amikor lezajlott az első nemzetközi mérkőzésem.

Nem tudom, mondhatnám, hogy nyilvánvalóan Fischer helyettese voltam, de ebben az időben inkább természetes helyettesítőnek mondtam volna magam ebben a rendszerben. Mi középpályások voltunk Klaus Allofs-szal és Karl-Heinz Rummeniggével mögött. Mindketten nagyon offenzív játékosok, de ugyanezt lehetne mndani a középpályás Bernd Schusterről és Hansi Müllerről is. Nagyon támadószelleműek voltunk a háttérben lévő támogatóinkkal Manfred Kaltz-cal és Hans-Peter Briegellel. Egy igazi támadó csapat voltunk.

Helyet találni az erős kezdőben…

- Nem mondanám, hogy azt várták, hogy hazahozzuk a trófeát, de egy jó gárda voltunk, az egyik legjobb Európában. Mindig képesek voltunk dominálni egy tornán. Ez volt az a csapat, amely minden poszton erős volt, de ez is csak egy csapat volt, ahol a játékosok jól összeszoktak és néha gyönyörű futballt játszottak. Nem igazán volt probléma. Az együttműködésem Kaltz-cal ismert volt a Hamburg végett, és Rummenigge bárkivel képes volt játszani. Hansi Müller és Schuster két zseni volt. Ez picit egyszerűbbé tette a helyzetet számomra.

3-2-re verték Hollandiát a csoportkörben…

- Nagyon jól játszottunk a 70. vagy 80. percig. 3-0-ra vezettünk, és két gólt lőttek. A Bernd Schuster, Hansi Müller, Rimmenigge trió nagyon jól dolgozott, és Klaus Allofs triplázott. Úgy hiszem, a munkám és ezek a dolgok voltak azok, amelyek karaktert adtak a csapatnak. Mindannyian jól dolgoztunk és rengeteget futottunk: nem volt fontos, hogy Allofs vagy Hrubesch lővi a gólokat. A játékunkat általánosnak mondhattuk. Nem igazán egy játékostól függtünk – egy csapatként voltunk jók és sikerült a kijelölt utat teljesíteni.

A döntő…

- A helyem veszélyben volt. Játszottam három mérkőzésen, gólt nem lőttem és ha Derwall nem válogat be, nem lehettek volna ellenérveim. De visszatekintve, jó döntést hozott. Emlékszem a kezdésre, ami nagyon jó volt. A belgák támadtak, de mielőtt elértek volna a területünkre, Bernd Schuster megtörte a mozgásukat és egy vagy két lépéssel megindítottunk egy nagyon kemény támadást. Gólt lőttem és 1-0 volt az állás, lábbal, és nem fejjel.

A második félidőben Belgium magasabb szintet mutatott, és kiegyenlítettek a 75. percben. Nem akartunk hosszabbítást, mert az már túl sok lett volna. Nagyon meleg volt ezen a napon és emlékszem, hogy nagyon fáradtak voltunk a mérkőzést követően, kemény feladat volt a magasba emelni a trófeát. A második gólom Karl-Heinz Rummenigge bal oldalról érkező szögletéből jött. Mint minden szögletnél, felkészültem – Rummenigge megadta a jelet nekem – és a kapus, Jean Marie Pfaff elkövette azt a hibát, hogy nem mozdult el a vonalról. Magasra tudtam ugrani és nem volt problémám azzal, hogy a hálóba helyezzem a labdát.

Fejelő szörnnyé vált…

- Ezt a becenevet az edzőnktől kaptam a Rot-Weiss Essennél. Mindig a lehető legegyszerűbb módon próbáltam játszani, természetesen a legtöbb lehetőséget megteremtve. Jól tudtam ugorni és az időzítéssel is jól bántam. 8 évig játszottam a Bundesligában és 136 gólt lőttem, ebből 81-et fejjel szereztem.
 

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés